Amikor egy fotográfus meghatározó életművéről beszélünk és annak hatásairól a szakmára és a világra, általában csak hétköznapi fotóalbumokra gondolunk. Sebastião Salgado öröksége azonban nem csupán fotók sokasága, sokkal több annál, világok és keserves korszakok kristálytiszta lenyomata. A Föld sója egy valószínűtlenül zseniális fotóművész életútjáról szól, akinek képei minden, a világra picit is érzékeny embert megragadnak és nem hagynak nyugodni.

     Salgado fotós hivatása mellett nyughatatlan utazó, kalandor is egyszemélyben, aki az emberi társadalomra oly nyitott és befogadó, mint kevesen a történelemben. Mielőtt bármi köze lett volna a fotográfiához, hazáját, Brazíliát fiatalon elhagyva, közgazdászként sokfelé járt és mélyebb betekintést nyert a különböző társadalmakba. Ez térítette későbbi hivatása felé, aminek köszönhetően elképesztő életutat járt be. A nagy fotós projekteket feleségével és szerkesztőjével, Leliával együtt tervezte. Többször eszembe jutott, hogy Salgado keserves árat fizetett munkájáért, jóformán nem látta felnőni fiát, viszont be kell látnunk, hogy ezekhez az intenzitású képekhez szükség van az elhivatottság egy egészen elképesztő fokára, ami minden mást háttérbe szorít és felülír. Évekre. Különös módon, többek között ezért is született Az élet sója, melynek társrendezője és egyik narrátora maga Salgado fia, Juliano. Gyerekként igen ritkán láthatta édesapját és ahhoz, hogy végül valóban megismerje őt, sokkal közelebb kellett kerülnie munkájához.

    Habár a két rendező is narrálja a filmet, mindenekelőtt, maga a művész elbeszélései ragadják meg a nézőt. Személyes történetekkel hozza sokkal közelebb ezeket az utazásokat, mondhatni, beláthatunk a képek mögé, a fotózott emberek és közösségek életébe. Szinte nincs is szükség mozgóképre ahhoz, hogy dokumentumfilmben elmeséljük életét és annak fontosabb állomásait. A képek ereje enélkül is lebilincselő, órákig el tudnánk nézni ezeket a műalkotásokat. A portrék letaglózóak, az emberi tekintetek, amiket mesterien sikerült elcsípnie a szinte mindig ködös, szürreális táj előterében, szigorúan fekete-fehérben,  valósággal megbabonázzák a nézőt. Rengeteg hosszú évekig tartó társadalmi fotós projektet  és tudósítást csinált végig: Dél-amerikai magashegyi közösségekről, munkásokról az egész világon, az öbölháborúról, a sarkkör közelében élő nyenyecekről, stb. Bár a brazil közösségek fotóin halott csecsemők is megjelennek, kétségkívül a legerőteljesebb képek az afrikai éhinségről és a háborús övezetek peremén lévő menekültekről születtek a 80-as, 90-es években. Megdöbbentő, valósággal földöntúli a látvány, sokkoló és elkeserítő képek váltják egymást és az ember képtelen magához térni. Ahogy Salgado kiragad egy-egy pillanatot a  megállíthatatlanul hömpölygő történelemől, kíméletlenül elénk állítja az emberi gonoszság és kíméletlenség torz és visszataszítő erdeményét, tükörképét.

     Nem meglepő, hogy az erőszak, a mészárlások, a brutalitás mély nyomokat hagytak benne. Ezek után nem csak emberekről készített azonban maradandó és meghatározó képeket, hanem állatokban és tájakban, a Föld még érintetlen vidékein találta meg témáit, a Genesis projekt keretében. Mindazonáltal, az állatok képei is legalább annyira elementáris erejűek, mint az emberi társadalomról készültek. A látásmód és a stílus ugyanaz. Elképesztő módon, krokodilok vagy gorillák tekintetébe is emberi mélységet és történetet képes varázsolni

     A filmben az operatőri munka is kiemelkedő, ami sokszor rímel Salgado képeire. Kompzoícióban, túlnyomóan széles látószög használatában és a drámai fények játékában a szinte mindig fátyolosan elmosódó tájon látjuk a művészt, mintha valamelyik saját képe főszereplője volna. A szenzációsan megírt zene kissé háttérbe szorul, ahol kell, de előtérbe tör, ahol arra van szükség. Aláfesti és támogatja a képeket, megteremtve a tökéletes hangulatot, amire a film teljes befogadásához szükség van.

     Ahogyan Sebastião Salgado életútja, munkássága is egy nagyívű kört zár be. A hatalmas birtok, ahol gyerekkorát töltötte és amely később a fakitermelés és a környezetszennyezés áldozata lett, az emberi brutalitástól megcsömörlött művész mentsvára lett. Feleségével itt is maradandót alkottak, újraültették és újrateremtették az Atlanti őserdő egy részét, 2,5 millió fát ülteetve és létrehozva egy működő és virágző ökoszisztémát, amleyet később nemzeti parkká nyilvánítottak.  

    Többet nem is szeretnék elárulni a filmről, talán ez a szűk keresztmetszet is meghozza többetek kedvét. Ahogy Salgado mondja: ezeket a képeket egyszer mindenkinek látnia kell. Ha van olyan ember, illetve róla készült dokumentumfilm, ami meg tudja változtatni a világról alkotott képünket, akkor kétségtelenül ez az.